Egy előre nem teljesen átgondolt, vakmerő és nem biztos, hogy beszámítható döntést hoztam. Lemegyek Pécsváradra, az 56km-es emléktúrára! Gyorsan, mielőtt meggondolhattam volna magam, felírtam a „habcsók portálra”, hogy ki szeretne velem tartani ebben, a korántsem egyszerű és rövid utazásban.
Nagy meglepődésemre, sorra jöttek a kommentek. Te jó ég, lassan külön parti járatot kell intéznem, ha ez így megy tovább! A végére 7-en vágtunk bele.
Péntek este kicsit rohanósan (csak, mint mindig… megint én késtem…), de elértük a buszunkat és ezzel elkezdődött a „nagyutazás”! Három és fél órás utunk Pécsre kicsit sem volt „pihentető”, szóval, aki eddig nem volt fáradt, ő biztos lemerült mire beértünk. Az úton készült „szelfikről” inkább nem is nyilatkoznék. Mentségemre szóljon, hogy mikor készültek én már aludtam! A betervezett 11, fél 11-es takarodóból lett éjfél, ami alapból nem is lett volna gond, csak reggel 5-kor keltünk és innen már mindenki érti… Sőt, még esti mesét is olvastam nekik, bár nem hittem volna, hogy ekkora „sikere” lesz, mikor kiválasztottam. Reggel mindenki, hipp-hopp összepakolta a dolgait és már indulhattunk is, sőt futottunk, mivel majdnem lekéstük a buszt, ami kivitt volna minket Pécsváradra. Bár ez a buszos bácsinak nem annyira tetszett, hogy miattunk csúszik a menetrenddel.
A helyszínen megkaptuk a menetlevelet, a kitűzőt és az emléklapot! Viccelődtünk is, hogy most már mindenünk meg van, amiért jöttünk. Menjünk vissza a Megye utcai szállásunkra és egy üveg Nutella mellett pihenjük át az egész napot, majd itthon úgyis azt mondjuk, hogy milyen kemény volt! De azért egy dolog mégis hiányzott! Az élmény. Ezért csak nekiálltunk.

Az elején kicsit körbenéztünk Pécsváradon, amivel egyből veszítettünk fél órát, bár ezt senki sem bánta! Egy laza városnézés volt csak, de szerintem megérte!

Sorról sorra gyűrtük a kilométereket, egymás után haladtunk át az ellenőrző pontokon, hegyre fel és hegyről le, nem törődve semmivel, mint az igazi „ÁLLATOK”. Mindenki kőkeményen nyomta egészen 25-30 km-ig, ahol legjobbjaink kezdték megérezni a fájdalmat. De mint tudjuk: „ Az jó, ha fáj!”, illetve: A fájdalom a barátod, mert akkor még biztos vagy benne, hogy megvan a lábad és senki sem húzatta ki!  Kezdtünk szétszóródni, volt, aki gyorsabban és volt, aki lassabban tudott jönni, illetve volt, aki itt is és ott is volt, attól függően, hogy hol volt rá szükség. Ilyen voltam én is!  A 45. kilométer után, a Zengő előtt, szívünk képzeletbeli képernyője, vészesen jelezte számunkra, hogy: A készülék hamarosan lemerül, kérem, tegye töltőre! De mi mit sem foglalkozva az akku töltöttségével, a sötétséggel és azzal, hogy nem vittünk magunkkal lámpát, belevágtunk a Zengő megmászásába, egy almás Nokiával, illetve egy majdnem almás Nokiával. Felfele volt a nehezebb, ahogy ezt már előtte is mondtam a bogárkáknak. Hatalmas öröm töltötte el mindenki szívét, hogy felértünk és megtaláltuk az utolsó, azaz a 10. állomást. Már csak a könnyebb, de sokkal fájdalmasabb lefele út következett, ami tele volt kövekkel. Ez a megtört lábainknak, nem épp kellemes érzést okozott.
ÉS IGEN! Visszaértünk, oda, ahonnan indultunk! Megcsináltuk! Állatok vagyuuunk!
Mondanom sem kell mekkora volt az öröm, mikor beértünk, és 58km után leülhettek, mert közben természetesen senki sem ülhetett le! Bár az utolsó buszt lekéstük, de szerencsére iszonyat jó fej cserkészek vannak Pécsen is, akik segítettek nekünk a visszajutásban.
Mikor mindenki visszaért a házba, átöltözött, feltöltődött kajával, ellátta a sebeit és elfoglalta méltó helyét a szobában. Egy rövid kis eszmecsere következett, ahol megbeszéltük kinek milyen volt a túra, ki hogyan értékeli, illetve elmondtam nekik, milyen mérhetetlenül büszke vagyok rájuk! Én sem hittem magamnak, mikor tudatosult bennem, hogy 58km-t mentünk, mindenki bírta mellettem és végigcsinálta!!!
Nem is búcsúzhattunk volna mással el egymástól, mint hogy: Állatok vagyuuuuunk, ja, nem az a másik volt. Itt azt mondtuk, hogy jövőre ugyan itt!

Eszti: „De azért nem volt piskóta ez a túra. De jó az, hogy most mi tartjuk a rekordot a csapatban az aktív cserkészek között :)”
Hunor: „Ez a túra szerintem nagyon állat volt, az tuti, hogy jövőre is megyünk!”
Luca: „Így, utólag is azt gondolom, hogy abszolút megérte elmenni és kíváncsian várom, hogy mikor lesz a következő.”

Készítette: Horváth Gergely