Fújt a szél, talán kicsit jobban is, mint az kellemes lett volna, hisz hiába indult a természet ébredésnek, a tél sokáig hagyta emlékként a világra egyre ritkábban visszatérő csípős reggelit. Fiatalok gyülekeztek a plébánia udvarában, izgatott, napfényhívogató zsibongással, szívükre öltve egy letűnt kor míves ruháit. A korai időpont ellenére mosoly simította a gyűrött arcokat és a csillogó szemek üzenték: elkezdődött. Egy kanna, egy vödör, csomagtartókból előkerülő szódásüveg. ˝Jó munkát!˝-mondja valaki, majd egy határozott kézfogás. Cinkos tekintetekkel, tettünk teljes tudatában osztjuk szét a muníciót.

˝Na, indulás!˝-harsan a parancsszó bohókás ünnepiességgel, és énekszó tölti be az utcákat:
˝Ma van Húsvét napja, másodéjszakája,jól tudjátok.˝

Minden szó, minden egyes szótag azt hirdeti, hogy élünk. Bene van a fiatalság összes ereje és vidámsága... Itt vagyunk világ, és úgy élünk, mint talán most senki. Új dalba kezdünk. Csizma kopog, bő ing ujjába kap bele a szél, emberek néznek meg minket, aztán egy kapu. ˝Helyben vagyunk˝-mondják, és már kezdjük is szép szavakkal kicsalogatni a lányt. Ajtó nyílik, bő szoknya lebben, hímzett blúz, szégyenlős mosoly. Lassan lépked kifelé, tudja, hogy mi vár rá... Vége az utolsó versnek. Vödör csörren, fröccsen a víz,"Fogjátok meg!" kiáltanak fel többen is, futó léptek, egy kis dulakodás, majd csend... halk szuszogásokkal tarkított elégedett csend. A lány mosolyog, csurom víz, nevetések hangzanak fel mindenhonnan. Beinvitálnak, kalács, édes sütemény és innivaló jár körbe.

Ő is bejön, most már szárazon, kezében tál benne piros tojások, azzal kínál minket. Beszélgetéssel húzzuk kicsit a pillanatot, de az idő szalad, mi pedig búcsúzunk, egy "Viszlát!, "Adjon isten!" pár rímbe foglalt jó kívánság, és újra szól a dal, utcáról-utcára a következő kapuig. A lányok vizesek, kacagnak, sikongatnak, próbálnak menekülni, csapzott hajuk alól kipirulva nevetnek a világra... fiatalok és sugárzóan szépek. "Meglocsoljuk, el ne hervadjon."-tartja a népszokás, és milyen igaz. Mi, ha nem ez a boldogság, az örömráncokban lerakódó, mosolygödrökben búvó sok vidám emlék az a szépség, ami végig kíséri majd őket egész életükön?
Bár csak a lányoknak kéne elázniuk, most nekünk is sikerül. Nagyot csobbanva merül el a vödör, s már megyünk is utána a Balatonba. Hideg, fogvacogtatóan hideg, csúszik, köves és éles kagylók borítják az alját, de csak nevetünk. "Megvan!"-hangzik a győztes kiáltás és mire kimászunk, már esküdözünk, hogy ebből hagyományt kell csinálni. Az utolsó háznál futjuk a legnagyobbat, a vödrökből lötyög ki a víz, csattog az aszfalt, de csak egy utcával lejjebb sikerült Ancsát elkapni, bár futás ide, futás oda, ő sem marad szárazon. A Galambos család ebéddel vár minket. Náluk mindig teljes a vendégszeretet, így vigyázni kell, Pista bácsi nehogy mindenkit lecsaljon a pincébe. Ide jönnek a lányok is, együtt eszik az egész társaság. Töltött hús, saláta, sonka és főtt tojás, halk beszélgetés. Jó hangulatban telik a délután. Csak az a kár, hogy a következőre egy évet kell várni.

Készítette: Horváth Márton